Igazából fogalmam sincs, hogy most miről kéne írnom. Csak írnom kell. Nagyon sokszor érzem úgy, hogy egyedül vagyok, minden érzelmem csak magamban tartom és nem tudom kivel megbeszélni. És ez belülről egyfolytában felemészt, és idegesít és csak sírásra késztet... és mostanában egyre gyakrabban érzem. Pláne, mikor amúgy sem jön össze semmi, soha soha soha semmi, tényleg, nem viccelek! És akkor még plusz történik valami kis szarság, ami már csak az utolsó utáni csepp a pohárban és... olyankor egyszerűen kiborulok. Rengetegszer volt/van olyan, hogy este, csak magamban, egyedül kisírok magamból minden feszültséget, és bizony, van, hogy ez órákig tart. De még mindig jobb, mintha bennt maradna, és megőrülnék a rengeteg feszkótól, és szar érzelemtől, ami bennem van. De ebben az fáj a leginkább, hogy tényleg úgy érzem, hogy nem tudom kivel megbeszélni. Olyannal, aki átérzi, vagy legalábbis tényleg szívvel, megértéssel, bizalommal meghallgat. Nincs ilyen ember az életemben. Anyukámat imádom, sokat beszélgetünk, de valahogy nem érzem úgy, hogy ezt vele tényleg úgy megtudnám beszélni, ahogy én szeretném. Mert a "kis problémáim" ő nem érti meg, nem érti, milyen az, mikor szerelmes az ember, és a másik csak folyton kicseszik vele. Nem érzi át egy 15 éves lány, az ő lánya szerint, neki ezek felszínes problémák. De nem csak a pénzhiány, válság, és a tanulás a probléma a világon! Tudom, hogy kurva elégedettnek kéne lennem, mert megvan mindenem, nem áraztott el minket az árvíz, nem vitte el a házunkat egy tornádó, élek, egészséges vagyok, és tényleg... de egyszerűen nem tudok mit tenni magammal, ha belülről csak folytonos görcs van a gyomromban bizonyos dolgok miatt. Nincsenek pszihés problémáim, nem vagyok feszengő, szorongó, nem kell nekem pszichológus! Csak egészséges érzelmeimvannak, ha szarul esnek dolgok, ha mindig iszonyatosan nagyokat csalódom, igen, sajnálom, ki kell adnom és igen is szar kedvem van miatta, és ki kell adnom! Itt van M. Ottaludtam nála, megcsókolt, és én naív idióta balfasz, mintha eddig bármi ilyesmi összejött volna az életemben, azt hittem, hogy együtt vagyunk. De lehet én vagyok a hülye. Ha valaki megcsókol, sokat lógsz vele, akkor senki sem mondta, hogy az baráti. Mindegy is. És persze, hogy utána 1 hétig nem találkoztunk, úgy beszél, mintha mi sem történt volna, a volt barátnőjével foglalkozik, nem hív át, nem történik semmi. Persze hogy nem, hiszen rólam beszélünk, miért is jönne össze bármi egyszer könnyen... Istenem, tényleg nem tudom, hogy mit vétettem, tettem valamit, amivel nem érdemlem meg, hogy valamikor igazán boldog legyek? Miért nem érdemlek összetartó, boldog családot? Vagy egy fiút, aki igazán szeret? És most mondhatjátok, hogy 15 éves és szerelmi problémái vannak, vannak nagyobb gondjai is az embereknek... Igen, képzeljétek el, kurvára fáj az, amit az emberek adnak nekem körülöttem, hogy folyton átbasznakjátszanak velem, igen tud fájni! És ha valaki pontosan azt érezné, amit én itt belül, akkor nem mondana ilyesmit. És ha legalább a családommal meg tudnám ezt beszélni, ezerszer könnyebb lenne. De anyámtól is csak azt hallom, hogy nem család az, ami nekünk van. És tényleg nem az. Én ezt tudom. De legalább apámmal lenne egy olyan bensőséges kapcsolatom, de nem bazmeg, nincs! És erre nem rég kellett rájönnöm, és az a pillanat, mior erre feleszméltem, az is borzasztó szarul esett. És sokszor csak hallgatok sírós, lassú számokat, és akkor viszont kitör belőlem a sírás. És sírok, és közben arra gondolok, hogy megint csak egyes egyedül vagyok, és sírok, és senki más nem tudja, hogy mit érzek, csak olyan totál egyedül vagyok, hogy az hihetetlen. Tényleg, egy olyan ember sincs a világon, aki mindenről tudna ilyen téren. Nincs. Barátnőim sem, pedig sokan tudják, hogy ez az M-es dolog nekem hogy esik. De mégsem tudnak mindent. És erre gondolva csak még inkább sírnom kell, és... tényleg, nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. Hogy mennyit sírok esténként, egyedül, totál magamba tartva mindent, amit érzek. De muszáj kiadnom, mert meg fogok őrülni.
A másik dolog meg, hogy ezen kívűl meg úgy utálom magam, mint egy darab szart. Egyszerűen iszonyatosna lusta vagyok, amit gyűlölök magamban, nem tanulok soha szinte, nem írok házit, nem csinálok semmit ami hasznos. És ez úgy idegesít, és mindig, minden nap elhatározom, hogy más leszek, de valahogy kibaszott nehéz megtartani! Miért ilyen nehéz minden??? Miért nem lehet néha a könnyű út a jó út? Miért? Miért nem érdemlek valami kis tehetséget, normális családot, jó kapcsolatokat, vagy valamit, amitől több leszek? Mert úgy érzem, csak szívom az oxigént mások elől, azok elől, akik tényleg megérdemlik, hogy éljenek. De lehet, még érnem kell, hogy rájöjek, mit és hogyan kell csinálnom, de úgy gondolom, az, ahogy értékelem magam, és ismerem magam, ez már mind egy felnőttebb gondokodásra vall. De baszhatom, ha nem tudok vele mit kezdeni. Rengeteg minden hiányzik. Az apai kapcsolat, a testvéri, az anyai... és a baráti, igaz, hű, kapcsolatok. A kölcsönös szerelem. Mert remek dolog szerelmesnek lenni, de ha nem viszonozzák, akor baszhatod az egészet. Eddig az én esetemben senki sem viszonozta. Szóval egyenlőre a szerelem is csak egy újabb csalódás az én szememben.
Tegnap voltam lovagolni. Felültem a lóra, beszívtam a levegőt, a finom ló illatot, és akkor, pár pillanatig úgy éreztem, hogy szép az élet. Lóháton gyönyörű az élet. Legszívesebben tényleg egy lovardába költöznék, és a lovak lennének a családom. Akkor vagyok a legboldogabb, ha lovak közt vagyok. Máskor csak túlélem a napokat. Vesztegetem az időmet az életemből. Csak vesztegetem, és kurva gyorsan el fog múlni.