Sziasztok. Megint jó sokáig nem voltak, de hát az oka az, ami eddig. Nuku szabadidő, illetve nuku kedv. De most, hogy jön a tél, a karácsonyi hangulatom fokozódik, kedvet kaptam az oldalhoz, és egy szupi új karácsonyi design-hoz. Annyira nem lett szupi mint vártam, de azért remélem tetszik Nektek.:) Sokáig tervezem, hogy fent lesz, esetleg egy-két változtatás lehetséges, pl. háttér, azzal nem igazán vagyok kibékülve.:/ De mivel totál a karácsonyra voltam ráfókuszálva, ezért marad karácsonyig az oldal hangulata (színek, képek stb.)
Ami a napjaimat illeti: M-el több, mint két hete nem beszéltem. Igen, iszonyatosan hiányzik. De nem tudok mit csinálni. Azóta (Muprhy-törvény) mindennap 6x szembejön, és mindketten érezzük, hogy nagyon gáz a szitu. De egyikünk sem lép. De már teljesen mindegy, M veszett ügy, és elveszítettem őt. Nagyon fáj, de próbálok minnél kevesebbet rágondolni, és gyötörni magam, hogy nem tettem többet ezért... de már tényleg nem tehetek semmit. És egy nő tartja magát. Nem fogok utána rohangálni.
P-vel viszont megint elkezdtünk egyre többet dumálni. Az iránta érzett érzelmeim valahogy mindig feltörnek. Mikor M-el folytak a dolgok, ezt nem éreztem, de most hogy vége, megint feltörtek bennem.:) És nagyon fontos nekem...
Gondolom nem újdonság az osztályban a karácsonyi húzás.:) Mi minden évben, így most is húztunk. Imádkoztam, hogy esetleg P-t húzzam... és kihúztam őt.:) És nagyon nagyon jó ajándékot találtam ki neki. Annyira várom már, hogy mit fog szólni!!:) Tényleg igaz a mondás: jobb adni, mint kapni.:)
Holnap folytatom a mesélést, de még nem is fürdötem meg semmi, szóval megyek is.:) Pusszantás mindenkinek

Ne haragudjatok, de a depi korszak újabb fejezetét olvashatjátok, szóval akinek már elege van belőlem (teljesen megértem), az ne nagyon olvassa tovább, ha csak nem kiváncsi a szenvedésemre. Tényleg, nekem is elegem van már magamból, nem csodálom ha valaki kattint egy x-et.
Szóval a tegnapi történéseket még mindig tudom fokozni. Tegnap suli után M rámírt, hogy miért voltam vele olyan flegma... mondtam, hogy szar napom volt. Szegénykémnek is, mert az ex egész nap rajta lógott, és nagyon idegesítette. Édesem. Azért nem volt nehéz ölelgetni és puszilgatni. Aztán mondta, hogy mennyire elege van a csajból, és elküldte a büdös francba nap végén. Huh. Tehát hogy, suliba megy a pofi, aztán nap végén úgy dönt, hogy akkor ennyi, vagy mi én nem is értem komolyan?!?! Fu, mindegy. Lépjünk tovább. Megmondtam neki, hogy nem érdekel az a kurva, sem az, hogy mit csinálnak, csak engem ne hülyítsen, és ne legyek a 3, a volt barátnője úgyis mindig fontosabb volt/lesz, mint én. Erre csak annyit tudott mondani, hogy buta vagyok, ha így gondolom. Kösz. Mégis hogy gondoljam, ha az exével, akit nagyon utál bizony.., többet van suliba, mint velem. Sőt, őt megöleli, puszilgatja, rám meg szarik. Na most, nehéz nem úgy gondolni, hogy fontosabb vagyok neki. Oké, ment a duma, hogy engem ő sosem hülyít. Jólvan, hát meglátjuk mit hoz a holnap. Na hát konkrétan a nagy büdös semmit. Egyik óra után ott van órája, ahol nekem az övé után. Állok a terem elött, várom hogy jöjjön ki - igen ám, de drága volt barátnő már előttem ott várta! Reakció: miafasz?! Már ott volt, mikor odaértem, és rá várt, értitek?! Mivaaan? Tévedsz kisanyám, ha mostantól ez lesz... csak nehogy véletlenül boruljon a busz alá a csaj a héten. Nagyon nem akar engem felkurni... na szóval, igen, jön ki M és köszönés nélkül elmennek mellettem a csajjal. Ott tartottam, hogy onnan nekifutásból kiugrom a terem ablakán. Olyan erő kellett, hogy ne gáncsoljam ki a csajt, hogy ne üvöltsek utánuk, ne tépjem meg, ne... hogy ne csináljak semmi hülyeséget. És ez is csak azért, mert nem akarom lesüllyedni annak a picsának a szintjére, hogy hisztivel és idióta bekattanásokkal érem el, hogy figyeljen rám. Ehelyett kurvára tartom magam, egész nap, felveszem a nevetős, semmi problémám nincs álarcot, hülyülök a haverjaimmal, de az a düh, szomorúság, keserűség, görcs amit érzek bent, az lassan tényleg az őrületbe kerget.
Ma is egész nap fájt a fejem. Tudom, hogy nem vagyok beteg, vagyis keringenek virusok össze-vissza, lehet benne van a dologban, de nem véletlen, hogy amióta ez a feszkó van, csak azért fáj a fejem... egyszerűen így jön ki rajtam. Szarul vagyok szédülök, mert gyülemlik bennem minden folyamatosan. Ma volt tánc. Semmi kedvem nem volt menni, de örültem, mert legalább eltereli a figyelmem, és abban a másfél órában annnyira jó, hogy legalább akkor, tánc közben, ki tudok kapcsolni. És az a másfél óra nem az örlődéssel, hanem a tánccal telik, és átszellemülök, és nevetünk a többiekkel, tanárokkal. Csak aztán kilépek a teremből, felülök a buszra, és visszatérek a földre. Borzalmas.
Hétvégén megyek lovagolni barátnőmmel. De jó lesz Istenem, úgy várom már, hogy az hihetetlen. Kicsit lazítani, kikapcsolni, csak a lóra figyelni. Az tényleg a legjobb dolog a világon. Ha nem lenne hét közben a 2 táncóra, és hétvégén nem mennék lovagolni, tényleg nem tudom mi lenne. Felrobbannék vagy nem is tudom. De szerencsére van, szóval még megéri túlélni a hetet. Legalább valamiért megéri tartani magam. Csak ki tudja meddig.

A mai nap sem voltam a toppon. Reggel egy barátnőm mondta, hogy látta M-et, ahogy ad egy puszit az exe homlokára, majd megöleli. Később pedig egy másik barátnőm meglepetten kérdezi, hogy idézem "Most mi van a csávókáddal?!" Mondom miért mit láttál...? "Ölelkezni a volt barátnőjével..."
Az érzés, amikor olyan, mintha egyfolytában 20 késsel szurkálnának belülről, és az a kis görcs a gyomromban még nagyobb lett, és nem múlik el. A sírógörcs kerülgetett egész nap, és sokszor már épphogy lenyeltem a könnyeim.  Egyszerűen ilyenkor nem bírok nem rá gondolni, és nem kapcsol ki az agyam. Azon agyalok, hogy miért ver az Isten, miért kell nekem ilyeneket látnom, hallanom? Aztán azon gondolkodom, hogy tényleg, az a csaj hogy bánt vele, M maga mondta nekem, hogy folyton sértegeti, terrorban tartja, a haverjai szerint is a csaj totál kattant... és itt vagyok én, tiszta szívemből szeretem, mellette lennék, vagy ha már nem jöhet össze, akkor tényleg, a barátja lennék, de nem, neki az a csaj kell... nem értem, egyszerűen nem fogom fel. Az a lány mivel tud többet?! Miért nem törődik azokkal, akik tényleg szeretik, és törődnének vele? Ehelyett olyanokat ír, amiket nem tudok hova tenni, nem tudom miért írja. És ez a bizonytalanság, ami kiakaszt és amitől olyan szarul érzem magam, hogy emiatt fáj egész nap a fejem, és már kerülget a sírás, de vissza kell folytanom... mert nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem kell. Utálom, ha mindenki körén gyűlik, és kérdezgetik mi a baj. Igy is kérdezték páran, hogy gáz van, baj van? Mondtam, hogy igen, de hagyjuk, mert úgysem érti meg senki. Legjobb barátnőim sem. Mondogatják, hogy mondjam meg neki, hogy ez nekem szarul esik, meg hogy ne irkáljon olyanokat, hogy csak meg akar fektetni... és ha ilyen, akkor szarjam le, mondjam el a véleményem stb. Na igen, de attól félek, hogy ha elmondom, akkor utána azt mondja, hogy jó, és ennyi, nem beszlünk többet, nem találkozunk többet, és akkor vártam rá másfél évig, hogy utána lazán eltünjőn. De nagyon nagyon félek, hogy elveszitem. És ezt nem értik meg, hogy ha van valaki, aki iránt igy érzel, mint én, akkor a legkevésbé sem könnyű vele erről beszélni... pláne, ha attól félek, hogy ezzel vége a kapcsolatuknak. És vége lesz. És ez az amitől rettegek, és ettől a gondolattól uralkodik el rajtam a pánik, és inkább örlődöm, és magamban dühöngve bőgök, mint nem elveszitsem. Mindenki mondogatja, hogy ő ezt nem birná... nem birná nézni, hogy a fiú, akibe szerelmes vagyok, a barátnőjével nyáladdzik a suliban, aztán mikor szakitanak, még mdig egymással foglalkoznak... és ezek után, amik történtek M és közöttem, ezután pláne nem birnák ezt nézni. Gondolhatjátok, én sem birom. Úgy birom, hogy itthon kiadom magamból, és próbálom terelni a figyelmemet. Rengeteg erő kell ehhez, és ezt a barátaim is tudják. De közben totál széthullok belülről...

Igazából fogalmam sincs, hogy most miről kéne írnom. Csak írnom kell. Nagyon sokszor érzem úgy, hogy egyedül vagyok, minden érzelmem csak magamban tartom és nem tudom kivel megbeszélni. És ez belülről egyfolytában felemészt, és idegesít és csak sírásra késztet... és mostanában egyre gyakrabban érzem. Pláne, mikor amúgy sem jön össze semmi, soha soha soha semmi, tényleg, nem viccelek! És akkor még plusz történik valami kis szarság, ami már csak az utolsó utáni csepp a pohárban és... olyankor egyszerűen kiborulok. Rengetegszer volt/van olyan, hogy este, csak magamban, egyedül kisírok magamból minden feszültséget, és bizony, van, hogy ez órákig tart. De még mindig jobb, mintha bennt maradna, és megőrülnék a rengeteg feszkótól, és szar érzelemtől, ami bennem van. De ebben az fáj a leginkább, hogy tényleg úgy érzem, hogy nem tudom kivel megbeszélni. Olyannal, aki átérzi, vagy legalábbis tényleg szívvel, megértéssel, bizalommal meghallgat. Nincs ilyen ember az életemben. Anyukámat imádom, sokat beszélgetünk, de valahogy nem érzem úgy, hogy ezt vele tényleg úgy megtudnám beszélni, ahogy én szeretném. Mert a "kis problémáim" ő nem érti meg, nem érti, milyen az, mikor szerelmes az ember, és a másik csak folyton kicseszik vele. Nem érzi át egy 15 éves lány, az ő lánya szerint, neki ezek felszínes problémák. De nem csak a pénzhiány, válság, és a tanulás a probléma a világon! Tudom, hogy kurva elégedettnek kéne lennem, mert megvan mindenem, nem áraztott el minket az árvíz, nem vitte el a házunkat egy tornádó, élek, egészséges vagyok, és tényleg... de egyszerűen nem tudok mit tenni magammal, ha belülről csak folytonos görcs van a gyomromban bizonyos dolgok miatt. Nincsenek pszihés problémáim, nem vagyok feszengő, szorongó, nem kell nekem pszichológus! Csak egészséges érzelmeimvannak, ha szarul esnek dolgok, ha mindig iszonyatosan nagyokat csalódom, igen, sajnálom, ki kell adnom és igen is szar kedvem van miatta, és ki kell adnom! Itt van M. Ottaludtam nála, megcsókolt, és én naív idióta balfasz, mintha eddig bármi ilyesmi összejött volna az életemben, azt hittem, hogy együtt vagyunk. De lehet én vagyok a hülye. Ha valaki megcsókol, sokat lógsz vele, akkor senki sem mondta, hogy az baráti. Mindegy is. És persze, hogy utána 1 hétig nem találkoztunk, úgy beszél, mintha mi sem történt volna, a volt barátnőjével foglalkozik, nem hív át, nem történik semmi. Persze hogy nem, hiszen rólam beszélünk, miért is jönne össze bármi egyszer könnyen... Istenem, tényleg nem tudom, hogy mit vétettem, tettem valamit, amivel nem érdemlem meg, hogy valamikor igazán boldog legyek? Miért nem érdemlek összetartó, boldog családot? Vagy egy fiút, aki igazán szeret? És most mondhatjátok, hogy 15 éves és szerelmi problémái vannak, vannak nagyobb gondjai is az embereknek... Igen, képzeljétek el, kurvára fáj az, amit az emberek adnak nekem körülöttem, hogy folyton átbasznakjátszanak velem, igen tud fájni! És ha valaki pontosan azt érezné, amit én itt belül, akkor nem mondana ilyesmit. És ha legalább a családommal meg tudnám ezt beszélni, ezerszer könnyebb lenne. De anyámtól is csak azt hallom, hogy nem család az, ami nekünk van. És tényleg nem az. Én ezt tudom. De legalább apámmal lenne egy olyan bensőséges kapcsolatom, de nem bazmeg, nincs! És erre nem rég kellett rájönnöm, és az a pillanat, mior erre feleszméltem, az is borzasztó szarul esett. És sokszor csak hallgatok sírós, lassú számokat, és akkor viszont kitör belőlem a sírás. És sírok, és közben arra gondolok, hogy megint csak egyes egyedül vagyok, és sírok, és senki más nem tudja, hogy mit érzek, csak olyan totál egyedül vagyok, hogy az hihetetlen. Tényleg, egy olyan ember sincs a világon, aki mindenről tudna ilyen téren. Nincs. Barátnőim sem, pedig sokan tudják, hogy ez az M-es dolog nekem hogy esik. De mégsem tudnak mindent. És erre gondolva csak még inkább sírnom kell, és... tényleg, nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. Hogy mennyit sírok esténként, egyedül, totál magamba tartva mindent, amit érzek. De muszáj kiadnom, mert meg fogok őrülni.
A másik dolog meg, hogy ezen kívűl meg úgy utálom magam, mint egy darab szart. Egyszerűen iszonyatosna lusta vagyok, amit gyűlölök magamban, nem tanulok soha szinte, nem írok házit, nem csinálok semmit ami hasznos. És ez úgy idegesít, és mindig, minden nap elhatározom, hogy más leszek, de valahogy kibaszott nehéz megtartani! Miért ilyen nehéz minden??? Miért nem lehet néha a könnyű út a jó út? Miért? Miért nem érdemlek valami kis tehetséget, normális családot, jó kapcsolatokat, vagy valamit, amitől több leszek? Mert úgy érzem, csak szívom az oxigént mások elől, azok elől, akik tényleg megérdemlik, hogy éljenek. De lehet, még érnem kell, hogy rájöjek, mit és hogyan kell csinálnom, de úgy gondolom, az, ahogy értékelem magam, és ismerem magam, ez már mind egy felnőttebb gondokodásra vall. De baszhatom, ha nem tudok vele mit kezdeni. Rengeteg minden hiányzik. Az apai kapcsolat, a testvéri, az anyai... és a baráti, igaz, hű, kapcsolatok. A kölcsönös szerelem. Mert remek dolog szerelmesnek lenni, de ha nem viszonozzák, akor baszhatod az egészet. Eddig az én esetemben senki sem viszonozta. Szóval egyenlőre a szerelem is csak egy újabb csalódás az én szememben.
Tegnap voltam lovagolni. Felültem a lóra, beszívtam a levegőt, a finom ló illatot, és akkor, pár pillanatig úgy éreztem, hogy szép az élet. Lóháton gyönyörű az élet. Legszívesebben tényleg egy lovardába költöznék, és a lovak lennének a családom. Akkor vagyok a legboldogabb, ha lovak közt vagyok. Máskor csak túlélem a napokat. Vesztegetem az időmet az életemből. Csak vesztegetem, és kurva gyorsan el fog múlni.

Jaj gyerekek.:D Én tényleg nem értem, miért kell más emberek életével foglalkozni??, pláne, ha nem is ismerjük az illetőt. Gondolom ismerős a szitu mindenkinek. Régebben is M exe és a barátnői, osztálya ezt meg azt mondtak rólunk, mert a drága volt barátnő féltékeny. Oké. Ezt még teljes mértékben megértem, hiszen 2 évig együtt voltak, nem rég szakítottak, rendben. Nem szóltam egy szót sem. De mikor azt hallom, hogy egy 12-es gyerek, egy nyomorék, csak azért, hogy nyaljon M exének (hívjuk mondjuk Zsófinak), elkezd pletykálgatni, hogy mi M-el már régóta együtt vagyunk, Zsófit hónapok óta csalja velem stb. Nagyot néztem, mikor ezt megtudtam. De nem foglalkoztam vele, azóta nem beszélek azzal a gyerekkel, aki ezt elkezdte. De amit most tudtam meg nem rég, az már tényleg egyszerűen nevetséges. Egy lány, egyik osztálytársam volt barátnője, évfolyamtársam, valahonnan, halvány lila fingom sincs, hogy honnan, megtudta, hogy átmentem M-hez, és rögtön rohant Zsófihoz, hogy elmondja neki. Zsófi pedig mondta M-nek, aki meg nekem. És tényleg, 3 kérdés merül fel bennem: 1. Honnan az istenből tudta meg?! 2. Mi a szarért kell rögtön árulkodni? 3. Mi a f* köze van neki ehhez?:D A csajjal még életemben nem beszéltem, és mégis rólam és M-ről beszél. Idén jött, gólya, 2 hónapja jár a suliba, nem ismer se engem, se M-et, akkor meg??? Jéézusom, gyerekek, nincs saját életetek?:D Megtisztelő, hogy olyan érdekes életünk van, hogy a miénkkel foglalkoznak, tényleg... végre valami esemény történik a kis unalmas életükben, hát remek. Tényleg:D Nem fogom fel, hogy egy vad idegen ember életébe miért kavarok bele?:D Nem mintha nagy titok lenne, hogy átmentem hozzá, nem mintha érdekelne, nem mintha igazán változtatna ez bármin, de... áh. Egyszerűen gáz ez, hogy tényleg már nem bízhatsz meg senkiben, foggalmam sincs, hogy kitől, hogyan tudhatta meg, és tényleg nem azért, mert titok vagy bármi, de azért nem gondoltam rögtön szétkürtölni az M-es dolgot a suliban... és mégis van valaki, akinek DISZKRÉTEN elmondtam a sztorit (sokan vannak, kb. 4-5en, akik be vannak avatva, de ők mind a barátaim!), és mégis elpofázza valakinek. De már azt is mondta valaki, hogy ez is a 12-es gyerek miatt van... tényleg nem tudom már. És nem is nagyon izgat, csak azért mégis idegesít, hogy ez a csaj, akihez közöm 0, rólunk beszélget a hátam mögött. Nem baj, legalább valami értelmes téma is elhagyja a száját.:D Ennyi.
Csak röviden összefoglalva: Nagyon válogasd meg, hogy kiben bízol meg, foglalkozz a saját életeddel, és akkor mások sem fognak a tiéddel. Szard le a szarkavarókat, ne add meg nekik azt az örömet, hogy felbaszod magad miattuk!:) That's all. Good night everybody <3